Világok Arca - Világok Harca II.

május 28, 2008

 

II.

“Egyszer elfog majd a félelem,
Életed filmje mégsem végtelen.
Illúziók nélkül élsz tovább
Illúziók nélkül, nap nap után.

Nem hagysz nyomot,
Gyorsan eltűnsz majd
Felkap és elsodor, egy nyári forgó szél.
Ennyi év után már a szó is mást jelent
Ennyi év után már a hang is másképp szól.

Nem hiszem, hogy bármit mondhatnál
Nem hiszem, hogy értelme van már
Nem hiszem, hogy szükségem van rád.
Nem hiszem, hogy szükséged van rám.”

Tátrai Band : Illúziók nélkül

A terem, ahová beléptem igazából egy nagyobbacska szoba volt, hosszú, ovális tölgyfaasztallal, amelyen hat laptop mögött, négy öltönyös úriember, és egy hölgy foglalt helyet. Hogy a hatodik pc milyen célt szolgált, az rejtély maradt a számomra, de meg kell hagyni jól mutatott a simára polírozott asztalon, még ha ez a kellék némileg mulatságosnak is tetszett számomra. Talán nekem szánták? És mégis hogyan? Ha leülök, majd egy laza kocsmai mozdulattal elém csúsztatják, gyerünk, haver lökd a rizsát? Egyikük felállt, és hellyel kínált. Noha nyilvánvalóan az asztal másik oldalára mutatott, egy kedélyes mosoly kíséretében melléjük sétáltam, és a kiskosztümös, szemüveges hölgy melletti széket húztam ki, s egyenes háttal leültem. A bizottság egy pillanatra összenéztek, szemükből az elvárt kételkedést olvastam ki, s egy adag meglepettséget. Szólni azonban egyikük sem szólt, s az ez eddig álló férfi is csak kisvártatva ügyetlenkedett bele magát a székébe. Erre azonban, mint egy reflexként jómagam álltam fel, s ezzel újra beléjük fojtottam a szuszt. Pedig tagadhatatlanul jól találtam el a ritmust, jómagam inkább nevettem volna, hisz már amúgy is meglehetősen kedélyes lelkiállapotban érkeztem ide. Mikor megszólaltam tehát, ismét látni véltem szemeik mögött az eddigi érzéseik egyre nagyobbra duzzadó mását.

- Hölgyem és tisztelt uraim – kezdtem bele erős, ellentmondást nem tűrő hangon, s megelégedve tapasztaltam, hogy egyelőre eszük ágába sincs szavamba vágni – Azért jöttem el önökhöz, mert hívtak, s nem magam jószántából könyörögtem be magam ezen az ajtón, ezt szeretném, ha rögtön a legelején leszögeznénk. A küldöncöktől (itt rándultak össze először) megtudtam, hogy mindössze néhány órát szánnak arra, hogy megvédjem a tanulmányomat, amelyre voltak szívesek felfigyelni. Nem tudom, mi a szándékuk velem, és higgyék el, nem is igazán érdekel. Abban egy pillanatra sem kételkedem, hogy mindazok ellenére, hogy hevesen próbálják magukat pitiáner kis titkok álcája mögé rejteni, semmiképpen sem fontolták meg alaposan ezt a dolgot, hiszen ha én most komoly szakemberekkel állok szemben, hát tudniuk kell, hogy elméletemet nem lehet egy – két órás időtartam alatt összefoglalni.

Na, persze hirtelen értelmezni sem tudták mondatom súlyát, ezért tehát rövid szünetet hagytam, akár Zsákos Bilbó születésnapja estélyén, mikor is cseppet sem szelíd modorban közölte összesereglett rokonságával, hogy elege van belőlük, és eltűnik a vidékről. S ahogy az öreg mr. Baggins hirtelen láthatatlanná válása is meghökkentette néhányszáz tagból álló hallgatóságát, úgy rajzolódott ki az én közönségem arcára is a bosszúság, és a az értetlenkedés döbbenete. Még nem jutottak el addig a pontig, hogy félbeszakítsanak, de nagyon közel álltak hozzá. Felemeltem tehát a kezeimet (látszólag észre se véve, hogy egy pillanatra mintha szoborrá változtak volna ülőalkalmatosságaikon) és lassabb, nyugodtabb, ámde ugyanolyan határozott, ellentmondást nem tűrő hangon folytattam:

- Ezért tehát, ajánlatot teszek önöknek. –újabb meglepett pillantások, s szólásra nyíló szájak fogadták bejelentésemet, gyorsan folytattam tehát - Igen, én teszek ajánlatot. Most tíz percig folyamatosan beszélni fogok, és a végén felteszek egy kérdést. Egyetlen feltételem, hogy egyáltalán beszélni kezdjek önökhöz az az, hogy nem szakíthatnak félbe. Ha ez a forma önöknek nem felel meg, annyiban megfordulok, és azonnal távozom haza az első járattal. – oldalt léptem egyet, és rezzenéstelen arccal hozzátettem – Elég, ha bólintanak.

Ezután ismét léptem egyet, ezúttal feléjük, és összevont szemöldökkel az arcukat kutattam. Ahogy vártam, riadtak voltak, mint a verebek a háztetőn, s szinte mindegyikük megkockáztatott az ajtóra egy pillantást, ahonnan eléjük léptem. Ezek után természetesen egymásra vizslatottak, el sem fordítván a fejüket, akár a mesebeli kis koboldok gyülekezete, a szemük sarkából keresték az egyetértést, amely helyett ugyanolyan ijedt ellenkezést tapasztaltak, mint amilyen saját lelkükben dúlt. A repülőjegyemet azonban már előre kifizették, tehát nem volt igazi választásuk, tágra meredt szemmel bólintásba kezdtek, amelyet egy gyors intéssel rövidre zártam.

- Rendben. Nos, hát akkor az elméletemről. Ezt a tanulmány az abbéli kétely nyomán írtam, miszerint két civilizáció találkozásánál alapértelmezésnek vesszük a kommunikálhatóságot, teljesen tévesen. Ugye nem kell sztereotípiákkal jönnöm most pont önöknek, akiknek természetes, hogy jobbkormányos autóban ülnek, és országuk élén még mindig egy királynő áll. – kellemetlen pillantásokra számítottam, és kaptam, főleg a középen ülő két fiatal férfitől, akik egyen zakót és egyen nyakkendőt viseltek, mint az ikrek, hajuk egyformán, féloldalas választékkal volt simára fésülve, egyiküknek jobbra, másikuknak balra. A híres, angol konzervatív hallgatóság, aki ezennel még udvariasságból sem mosolyog. Egy le nem forgatott, de sokszor látott film rémlett fel előttem, hivatali fapofákkal, a klasszikus aktatologató, és döntéshozó szerepében tetszelgő tucatemberekkel, akiknek szinte folyamatosan ugyanazok a szürke, papírgondolatok pislákolnak a szemeikben. A film természetesen fekete fehér, avagy 70-es évek béli néhányszines kópia, eltúlzott mozdulatokkal, és irodalminak szánt párbeszédekkel, aminek kábé annyi köze van a valósághoz, mint egy statisztikának, ellenben jól mutat és könnyen értékelhető. Ahogy most rám néztek, éreztem a döntést tekintetükben, amelyet rólam hoztak, no de én sem voltam semmivel sem különb, legfeljebb annyival, hogy az én helyzetértékelésem folyamatos – erre rákényszerített a szakma rutinja –az övék pedig már kialakult az első pillanatban. Erre is bazíroztam, semmi másra.

- Ami nekem igen az önöknek nem, és fordítva. És ez nem csak az eltérő gondolkozásmód miatt van így, ettől még képesek vagyunk mindenféle kapcsolatot kialakítani, pozitívokat – léptem el mellőlük, s lassan sétálni kezdtem a terem másik vége fel, a hátamat mutatva nekik, érezvén, de nem észlelvén, ahogy kapnak az alkalmon, és összenéznek. Majd mikor hirtelen fordulattal ismét feléjük fordultam, először meglepett, majd sértődötten megrovó pillantással jutalmaztam őket, amiért zavartan kapják el a tekintetüket egymásról. Ócska színjáték volt, de bevált. – és negatívokat – Zártam le mondatom füzérét csendesen, majd egy újabb hatásszünetet tartva, amely alatt az igen tisztelt bizottság résztvevőinek arcvonásai hirtelen hivatalos álarccá változott. Kezdünk belejönni, gondoltam.

- A legfőbb probléma, hogy az aktív megértéshez szükségünk van bizonyos gesztusokra, amelyet a legtöbben evidensnek vesznek, tudván ugyan, hogy kulturálisan némileg eltérhetnek egymástól. A legtöbben – indultam ismét sétára, miközben most már folyamatosan szemmel tartottam őket, mint a kisiskolásokat a szigorú tanár bácsi, s a szerepeket úgy látszik könnyedén felvettük mindannyian, legalábbis addig a pillanatig amíg befejezem, s ők végre fellélegezhetnek – abban a hitben ringatják magukat, hogy ezek a mozdulatsorok és mimikák csak olyan csekély mértékben térnek el egymástól, amely a kapcsolatteremtés szempontjából elhanyagolható százalékot képez. Én azt állítom, hogy nem hogy jelentéktelen, tizedrangú dologról van szó, hanem hogy ez a prioritás. Az ember ugyanis nem egy értelmes lény, az ember egy érző lény.

Megálltam az asztal túlsó oldalán, nyitott kezekkel rátámaszkodtam, miközben mind a tíz ujjamat kissé szétterpesztettem, és vádló feléjük fordítottam, mint tíz apró pisztoly csövét. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtek ülőhelyükön, mintha nem is kipárnázott székeken, hanem kemény padokon ülnének, amelynek a legnemesebb tulajdonsága is csak az, hogy előbb- utóbb valahol roppant kellemetlenül nyomni kezd.

- Ezáltal pedig, hiába is hinnék, hogy egy elrontott gesztikulációt azonnal helyrehozhatunk az értelmünk segítségével; először is mert ezt csak újabb arc, vagy testmozdulatokkal tudnák megtenni, amelyekben ismét könnyedén véthetünk, másodszor pedig azért, mert a racionalitást minden egyes életpillanatunkban felülmúlják az emócióink. Minden egyes esetben – hangsúlyoztam még ki, majd elléptem az asztal mellől, és lassan ismét feléjük indultam, immáron a másik oldalról. Nem örültek neki, de a határozott tartózkodásuk mögött már megcsillanni véltem mikét változnak bennük a aggályok kíváncsisággá. Még nem ez volt a felszínen, de azért ott rejtőzött bennük valahol, és előtörni készült. Mint macska az egérrel, villant fel agyamban a freudi gondolat – Ezért tehát ha az első pillanatban már vétünk, az meghatározza a következő lépést velünk szemben, és ezáltal kényszerpályára kerülünk, nem csak mi, hanem az is, akivel aktív kontaktust teremtésre van szükségünk. Kontaktuskeresésről beszélek, és ha belegondolnak, ez a szó semmiképpen sem szinonimája az egy másik szónak, amelyet gyakran összetévesztenek vele, és ez az értelemkeresés. Ez a fonéma maga is az érzelmekre támaszkodik, az érzelmeket pedig taglejtésekkel, mozdulatokkal, hanghatásokkal és nem az értelmünk segítségével fejezzük ki, vagyis soha nem szóban. Többek között ez az a tény, amely indokot szolgáltat arra kérdésre, miszerint miért teremtenek egyre nehezebben kapcsolatot a különböző kultúrák egymással, annak ellenére, hogy az emberiség utazási sebessége hihetetlen mértékben felgyorsult, és gyorsul még napjainkban is. – időközben melléjük értem, ám nem álltam meg, ahogy sejteni vélték (de legalábbis forrón remélték), hanem a hátuk mögé sétáltam, s kissé gyorsabb ritmusra váltva folyamatosan tovább beszéltem hozzájuk – A mai világ számtalan problémája is az első rossz lépésre vezethető vissza, tehát azokra a dolgokra, amelyeket mutatunk, és nem feltétlenül az eszünk közbenjárásával vázolunk egymásnak a népek találkozásakor. Ha a fentiek tudatában tettük volna meg mindezt, ha tudatosabbak lennénk arra a képre, amelyet mutatunk egymás felé, az nem csak politikai sikereket, hanem meg nem történt háborúkat jelentenének. ehhez a tudatossághoz azonban a valós, a szó spirituális értelmében vett tudatosságra lenne szükség, az emberiség azonban még ettől a tudatállapotból hihetetlen messzeségben van, és az az érzésem, egyre távolodik. – Megálltam, közvetlenül a székeik mögött. Egyikük sem fordult meg, feszengve várták, hogy továbbhaladok mögöttük, ám én még egy mondat erejéig lustán tébláboltam, szándékosan növelvén a szobában felgyülemlett feszültséget. Végül a balszélen ülő, szétdohányzott arcú, vastag szemüveges, igazi öreg rókaként festő férfi kissé hátrafordult, s én még félúton megdermesztettem, ahogy továbbléptem, ismét a sötétkék, keményre vasalt kosztümöt viselő hölgy felé lépve, jobboldalt. - A dolog filozófiája azonban megköveteli, hogy feltegyük a kérdést: mi történik, ha olyan népcsoportok találkoznak egymással, amelyeknek gesztusrendszere tökéletesen különbözik egymástól, ám legalább egyikükben határozott vágy él arról, hogy kapcsolatot vegyenek fel egymással? Nem megfelelőek ebben az esetben az állati példák, hiszen az egyes fajoknak nincs szinte semmilyen szándéka a másik fajjal, úgy értem, nincsen, és nem lehet intellektuális közeledése a másik felé, legfeljebb ösztöni szintű. Amennyiben azonban intelligens fajokról, tehát emberről és egy számunkra idegen életformáról beszélünk, az esetben a sikeres kapcsolatfelvétel esélye közelít a nullához. Sikertelenségre vagyunk tehát ítélve egészen addig a pillanatig, amíg tudatossá nem válunk, s ha valami véletlen nyomán ez mégis bekövetkezne, nem érhetünk el eredményt addig, amíg az általunk megismert idegen faj ugyanúgy tudatossá nem válik. - elhallgattam egy pillanatra, miközben elfoglaltam kiinduló pozíciómat. Mutatóujjamat hirtelen magasra emeltem, s csak azért nem ráztam meg mosolyogva a fejem, miközben azt figyeltem, hogyan kapják utána a tekintetüket, mert nem akartam kiesni pózomból– Egyetlen variáció maradt tehát, következetesen az, ha mindkét faj egy bizonyos tudatosságszint alatt van. Ennek a következménye pedig egyértelmű: háború. – S itt finoman derültem egyet, először a beszélgetés folyamán, amivel jobban meghökkentettem őket, mintha az asztalra csaptam volna, és őrjöngve bejelentettem volna, hogy futás, mert itt a világvége. Végül, nekem is felemelt kezemre tévedt a tekintetem (mint aki most jön rá, hol is tartózkodik éppen), elérvén, hogy ismét ők is odanézzenek. Abban a pillanatban, amint mindannyian rebbenő szempillákkal odapislantottak, egy gyors legyintéssé változtattam a mozdulatot, amelyet most már mosolygó arcom előtt végeztem el, mindvégig a szemükbe nézve. Ha már nem lettek volna amúgy is meglepődött helyzetben, hát megtették volna megint, így hát sietve nekikezdtem ismét, hogy kamatoztassam lépéselőnyömet.

- És most jön a lényeg! – tártam szét csípőm mellet, kezeimet, s miközben tenyeremet mindvégig feléjük fordítottam, mint valami modern krisztusutánzat. Vállaim leeresztettem, fejem kissé félrefordítottam, barátságos, lassú hangon ismét belevágtam, miközben a vidámságot többé már nem lehetett letörölni az arcomról.

- Nos, hát akkor az elméletemről. Ezt a tanulmány az abbéli kétely nyomán írtam, miszerint két civilizáció találkozásánál alapértelmezésnek vesszük a kommunikálhatóságot, teljesen tévesen. Ugye nem kell sztereotípiákkal jönnöm most pont önöknek – intettem barátságosan feléjük, s finoman félrefordítottam a fejem, s cinkosan rájuk kacsintottam, miközben tréfásan csettintettem feléjük egyet - akiknek természetes, hogy jobbkormányos autóban ülnek, és országuk élén még mindig a királynő áll. – felemelt kézfejemet most kifordítottam feléjük, s a másikat is mellé emeltem, vártam egy pillanatot, majd széttártam őket, akár ha áldást osztanék miközben folytattam előre bemagolt kis mondókámat - Ami nekem igen az önöknek nem, és fordítva. – itt mindkét kezemet leeresztettem, s még nagyobbra húztam arcomon a vidámságot. Tekintetem végig határozott és nyugodt maradt, folyamatosan az övékét fürkészte, amelyben lassan szétterült a tökéletes értetlenkedés mellett a felismerés halovány zaja - És ez nem csak az eltérő gondolkozásmód miatt van, ettől még képesek vagyunk mindenféle kapcsolatot kialakítani, negatívokat – ráztam meg a fejem most már vigyorogva, s miközben látni véltem, ahogy eddigi merev testtartásuk lassacskán ellazul, s a megértés szikrája beindítja gondolataikat - És pozitívokat. – bólintottam kedélyesen.

- A legfőbb probléma – emeltem fel az államat a hangommal együtt, s tekintetüket kerestem egy újabb pauza erejéig - hogy az aktív megértéshez szükségünk van bizonyos gesztusokra – fordítottam most arcomat hirtelen az asztal felé, s kezeimmel magyarázó mozdulatokat csaptam - amelyet a legtöbben evidensnek vesznek, tudván ugyan, hogy kulturálisan eltérhetnek egymástól. – karom csapongásait hirtelen mindkét kézzel a klasszikus oké jelét formálva állítottam meg a levegőben, s miközben csillogóra váltó szemmel figyeltem, ahogy felfelé fordított hüvelykemre pillantanak. Gyors egymásutánjában beintéssé, majd ismét a minden rendben érzését kifejező mozdulattá alakítottam őket. Először meglepődtek, de azután gyorsan kapcsoltak, s a legelsőként az Uri hölgynek öltözött hallgatóm húzta mosolyra szolidan kirúzsozott ajkait, majd a többiek is pár pillanat múlva követték, mintegy öntudatlanul. - A legtöbben abban a hitben ringatják magukat, hogy ezek a mozdulatsorok és mimikák csak olyan csekély mértékben térnek el egymástól, – nevettem a hangsúly végén, s csak kevés választotta el őket attól, hogy ezt ugyanúgy megtegyék velem - amely a kapcsolatteremtés szempontjából elhanyagolható százalékot képez. – leeresztettem kezeimet, s hüvelykujjaimat a zsebembe dugtam, elzárva ezzel a mutogatás minden további folytathatóságát, ezáltal megkövetelvén, hogy az arcomra figyeljenek, amely vidám cinkossággal volt telített, akár egy vásári komikusé - Én azt állítom – bólogattam, felvillantván elméjükben az igenlés szándékát, s elégedetten konstatáltam, hogy a mértéktartóan kisminkelt hölgy maga is biccentett egyet, és oda sem figyelve az állához emelte a kezét,majd idővel finoman letámaszkodott az asztalra - hogy nem hogy jelentéktelen, tizedrangú dologról van szó – dőltem előre csak annyit, hogy egészen kicsivel nagyobbnak láthassák arcomat, amelyet ezúttal valóban tanulmányozni kezdtek, megfagyasztottam tehát rajta egy másodpercre a jókedvű magabiztosság árnyékát - hanem hogy ez a prioritás. Az ember ugyanis nem egy értelmes lény, az ember egy érző lény – nevettem rájuk, majd hátrébb léptem, és mindvégig teljes testemmel feléjük fordulva lassan hátrálni kezdtem tőlük, újabb kört róva az ovális asztal mellett.

- Ezáltal pedig, hiába is hinnék, hogy egy elrontott gesztikulációt azonnal helyrehozhatunk az értelmünk segítségével – mutattam a homlokomra - először is mert ezt csak újabb arc – simítottam el tenyeremet ábrázatom előtt - vagy testmozdulatokkal tudnák megtenni – tártam ki karomat színpadiasan oldalra - amelyekben ismét könnyedén véthetünk. –húztam elő zsebemből a másik kezemet is, majd az asztalra ejtettem mindkettőt, ám ezúttal nem támaszkodtam rájuk, üres edényként villantottam meg feléjük féloldalasan markomat - másodszor pedig azért, mert a racionalitást minden egyes életpillanatunkban felülmúlják az emócióink. – vidáman csippentettem szemeimmel - Minden egyes esetben. – ismét elléptem az asztaltól, és lassan feléjük andalogtam, ami ezúttal már láthatólag kevésbé zavarta őket. Kíváncsi tekintettel meredtek rám, a megértést felváltotta az érdeklődés, és lassan készen álltak a befogadásra is, ezt mi sem mutatta jobban, mint hogy megelégedetten dőltek hátra székükben – kivéve a hölgyet, aki az asztalra támaszkodott, s tartózkodó mosollyal fürkészett, mi közben észrevehetően hitetlenkedve megrázta a fejét. - Ezért tehát ha az első pillanatban már vétünk – villantottam tehát egy széles mosolyt felé, mintegy megjutalmazván megértését - az meghatározza a következő lépést velünk szemben, és ezáltal kényszerpályára kerülünk, nem csak mi, hanem az is, akivel aktív kontaktu teremtésre van szükségünk. Kontaktuskeresésről beszélek, és ha belegondolnak, már magában a szóban sem lelhető fel az értelemkeresés árnyéka, hisz ez a fonéma maga is az érzelmekre támaszkodik, az érzelmeket pedig taglejtésekkel, mozdulatokkal, hanghatásokkal és nem az értelmünk segítségével fejezzük ki, vagyis soha nem szóban. – itt megálltam, éppen mellettük, ezúttal minden fej felém fordult. Hallgattam egészen addig, amíg nem kezdett kissé kínos lenni a csend, s akkor ismét emelt hangon, ám egy baráti beszélgetés stílusában folytattam - Többek között ez az a tény, amely indokot szolgáltat arra kérdésre, miszerint miért teremtenek egyre nehezebben kapcsolatot a különböző kultúrák egymással, annak ellenére, hogy az emberiség utazási sebessége hihetetlen mértékben felgyorsult, és gyorsul még napjainkban is. – itt ismét megálltam, és biztatóan bólintottam feléjük . A tekintetüket kerestem, se ezúttal könnyedén meg is találtam. Széttártam tehát a karjaim, és egy kicsit megvontam a vállam – Nem folytatom, inkább felteszem a kérdésemet, nincs szándékomban az én kellemetlen, tudálékos, nagyképű társaságomat önökre erőltetni, egy olyan alakét, aki mindent kétszer mondd el. – Itt szinte egyhangúan mindannyian felnevettek ( a középen ülő lelki ikerpár csupán kissé nagyobb ívűre húzta a száját), s végre nyíltan egymásra tekintettek, immáron véglegesen feloldva a hivatali mogorvaságot – A kérdés egyszerű: vajon többet tudok-e meg arról, hogy pontosan miért is vagyok itt, vagy pedig érvényes még a retúrjegyem hazafelé?

A bizottság tekintete most végleg egybeolvadt, s csak a szemeikkel szavaztak. Végül az az úriember válaszolt, aki fogadott, nem egészen tíz perce.

- A jegye érvényes Mr. Kőhegyi. Mi azonban szeretnénk, ha még maradna egy darabig. Szerződést kínálunk önnek.

- Milyen szerződést?

- Titoktartási szerződést – mosolyodott el a férfi, s laptopja alól egy köteg papírlapot csúsztatott elém.

folytatása következik…