Világok Arca - Világok Harca I.

május 24, 2008

I.

„ha nem akarod, hogy értsem akkor úgysem értem,
ha nem akarod, hogy lássam, akkor azt se várd, hogy érdekeljen,
ne várd, hogy érdekeljen, hogy megy igazat adni ködben, hogy megy?”

Hiperkarma: Látatlan

 

Amikor azon a bizonyos péntek esti utolsó előadásomon meghirdettem a következő óra dátumát – amely nem csak, hogy vasárnapra, de egyben bolondok napjára is esett – hallgatóim közül sokan csak a szokásos tavaszi tréfanap előrehozott és egyben ügyetlen élcelődésének vélték az elhangzottakat, noha szinte mindannyiuk szemében megcsillanni véltem a kételkedés pillanatát. S miután a hét utolsó napján valóban megtartottam az előadásomat, ugyanez a furcsa fény villanhatott meg az én szememben, mikor is végighallgattam látogatóm furcsa történetét. A sors keze, mondhatnánk, ez a titokzatos végtag, amely folyvást vájkál a életünkben, s biztos kézzel gördíti fel életünk szerteszóródott fonatait. Ha valóban létezik a végzet, hát meg kell adni, van humorérzéke, még ha fanyar is.

Az órámon a pszichológiai függőségről beszéltem azon néhány kíváncsiaknak, akik végül mégiscsak megjelentek. Vagy is tehát, hogy történjen bármi, a vasárnap ebben a kultúrkörben szent és sérthetetlen, és hogy egy vasárnap reggel kilenc egészen más időzónába tartozik, mint mondjuk a hétfő reggel ugyanezen időpontja, pláne ha bolondok napja van. Ilyenkor tessék vicceket mesélni, és csörgősipkával sétálni egész nap, nem pedig órát adni, megzavarva ezzel is a agyontanult diákok törékeny nyugalmát, akiknek még a csipa sem száradt ki szemei alatt. Nem, senki nem nevetett szavaimon, meglehetős sértődöttséggel jegyzeteltek a padsorok keskeny asztalaira dőlve, a lehető legtávolabb húzódva egymástól. A bevezetőmben szelíden rámutattam, hogy bármennyire is haladó léleknek tartják magukat, maguk is függenek konvencióiktól, s habár szeretnék felvilágosult elmének tartani önmagukat (minden egyetemi sznobizmussukkal karöltve), nem vonhatják ki magukat a hétköznapok rutinja alól. Eljöttek ugyan, de csak azért, mert jobb jegyben reménykedtek, vagy pedig mert valamilyen ködös elvárásokat támasztottak önmagukkal és hát persze velem szemben is: s nem utolsósorban azért, mert a katedra két ellenkező oldalán helyezkedtünk el, így hát jobb biztosra menni nem? Válasz persze nem érkezett, csak néhány gyanakvó pillantás, s miután elrakattam velük jegyzettömbjeiket már csak a feszült várakozás sejlett fel a terem csendjében, s szorosan keresztbefont karok, valamint a fejem fölött függő óra sűrű nézegetése. Nézzenek magukba, mondtam ekkor. Mi változott? Az a tény, hogy vasárnap van, és itt kell lenniük, tökéletesen elcseszte az egész napjukat, és mindezért természetesen engem okolnak, mondjuk meg persze, hogy némi joggal, már ha azt a ferde szemszöget veszem alapul, amellyel épp méregetnek. Holott ez a nap ugyanolyan, mint a többi, egészen egyszerűen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a különleges napokon különleges dolgokat cselekedjenek, különleges érzésekkel telítve, a hétköznapokon pedig hétköznapiasan kell viselkedniük, feledvén ezzel a pillanat nagyszerűségét, amely nincs tekintettel az időre, sem pedig az emberek fantáziátlan elvárásaira. Az események, amelyeket megfigyelünk, vagy jobb esetben átélünk nap, mint nap, nem igazodnak törékeny társadalmunk rendszeréhez, és ez a biztosnak hitt struktúra is épp olyan könnyen őrlődhet fel a legkisebb porszem által is, mint bármi más. Az élet, amelyet sűrű rendszerek között megszőve élnek a teremtés koronái, bármikor könnyedén felbomolhat, és az ilyen esetekben az egyén célja nem más, mint hogy visszakapaszkodjon a szövedék mintái közé, ahol biztonsága rejlik. Ahogy maguk is, intettem meg őket, alig várják, hogy véget érjen ez az egész marhaság, amit én előadásnak hívok, önök pedig kényszernek neveznek. Figyeljék meg, néhány óra múlván, mikor visszasüppednek életük elvárt ritmusába, már csak valami zavaró emlékké törpül majd mindaz, amit ma itt halhattak, vagy talán végleg elveszik elméjük szűnni nem akaró zuhatagában. Amikor majd ismét felveszik ennek a különleges napnak a megszokott ütemét, a pillanat nagyszerűségét nem a változásnak, hanem az egyhangúságnak szentelik majd. Önökön tehát a választás, felfigyelnek a mindennapokban rejlő lehetőségekben, vagy pedig megőrzik a mai ember céljai közül a leghitványabbat, miszerint részeivé válnak a bolynak, amely féltőn óvja, ellenben folyamatos harcra készteti őket. Még mielőtt megszerzik a diplomájukat, gondolkodjanak el azon, hogy segíteni szeretnének-e az embereken, vagy pedig csak a társadalomba való visszarendeződésüket egyengetik-e majd?

Természetesen halvány fingjuk nem volt arról, hogy mit is akarok mondani ezzel, hozták a kötelezőt: itt vagyunk, úgy teszünk, mintha figyelnénk rád, daráld el gyorsan profi, aztán had húzzunk el innen valahová, ami nem pad, nem terem, és nem hiábavaló tanulás. Legyintettem tehát rájuk, s intettem, hogy mehetnek, hacsak nincs kérdésük.

Persze nem volt. Zavart, és dühödten vádló tekintettel haladtak el mellettem, ahogy a kijárat felé iszkoltak, és én néma derűvel figyeltem, hogyan cseszik el most már végleg saját maguk a hétvégéjüket. Szinte láttam magam előtt, ahogy egy negyedóra múlva ülnek valami krimóban (amelyet szigorúan Pub-nak neveznek) iszogatják a Bacardijukat (mert a fröccs túlságosan parasztos számukra) és arról értekeznek, milyen hiábavaló volt végighallgatni ezt az egészet, még szerencse, hogy gyorsan vége lett (és hogy persze a prof kötözni való bolond). Azután hazamennek, következik egy gyors kávé, cigi (már kevesebb eleganciával, a kávénak ez alakalomból elég bármilyen üvegpohár, a csikket pedig valami agyonhasznált 60-s évekbeli kristályutánzat hamutartóba nyomják el) végül a srácoklányok leülnek az internet elé, kattintgatnak az iwiw-en vagy valami pornóoldalon élvezkednek egy gyorsat, esetleg elmerülnek valami virtuális világban, feledvén az elkoptatott sajátot. Jobb esetben áthívják a haverokat egy- két jointra, átadják magukat a feledésnek, szemeiket pedig igyekszenek egyre kisebb pontra fokuszálni, amelynek középpontjában a diploma és nem önön életük áll. Ők, az én kis Pszichológia szakos hallgatóim (végső soron többnyire tényleg csak hallgatnak), a jövő lélekbúvárai, hadd tapsoljam meg saját magam: Bravó, tisztelt előadó úr, büszke lehetsz magadra!

Ami azt illeti, ezek után jómagam is a tekerés legerősebb szándékával vettem az irodám felé az utat, álmos megnyugvással véve tudomásul, hogy ez is csak egy meló, s segíteni pedig csak azokon lehet, akik hagyják, hogy segítsenek rajtuk. A fiuklányok még mindig ugyanúgy reagáltak a provokációra, engedelmes hangszerként játszották le azokat a dallamokat, amelyekről úgy vélik önmaguk és a társadalom elvár tőlük, habár nekem még mindig túlságosan hamisnak tűntek. Ám legyen. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet, ezúttal eldugja magát a kiüresedett egyetem egy szűk kis szobájában, némi tudattágítás céljából.

Amiből végső soron nem lett semmi, és ezt már a kis zsákfolyósomra bekanyarodva tisztán láttam. Az ajtóm mellet támaszkodó férfi határozottan akart valamit, és nem feltétlenül a befizetetlen számlák vagy az elmaradt tartásdíj miatt érkezett, ez ruházata azonnal nyilvánvalóvá tette. Makulátlan fekete öltönye, és tökéletesen megkötött nyakkendője valamint csillogó, hegyes orrú cipője akkor is eloszlatta volna az ebbéli kételyeimet, már ha egyáltalán léteztek volna. Arca simára volt borotválva, haja szög egyenesre nyírva, s szürke, hideg szemeivel azonnal fókuszába vont, amint megjelentem a láthatáron, s a későbbiekben sem vette le rólam kutató tekintetét. Megvárta, míg egészen közel érek, s csak akkor, némileg kiegyenesedve, s kissé előrelépve nyújtott kezet.

- Good Day, mister Kőhegyi!(igazából Köhheggyinek hangzott, olyasfélén mintha raccsolna, vagy még inkább, ha akár egy adag turhát gurgulázna az illető) My name’s Robert Wilson.

Magam is angolra váltva beinvitáltam szűkös irodámba, s a miután a felkaptam néhány levelet a vendégszékről (amelyek ki tudja hány hónapja porosodtak ott), megkértem, hogy talán üljön le. Mosolya csak tovatűnő árnyék volt határozottsága álarcán, ahogy körül sem nézve eleget tett kérésemnek, keresztbe tette lábait, nem zavartatva magát a nyikorgó háttámlától. Jómagam az asztalnak dőltem, kezeimmel támaszkodva az egykor finomra lakkozott, ám mára már jócskán megkopott préselt falapokra, amelyet talán még Kádár valamelyik megbecsült, ám idővel elhanyagolt munkása készített, nagy odaadással. Nem szóltam, vártam, hogy belekezdjen, ám vendégem egy pár pillanatig csak merengőn nézett a levegőbe, majd rám, s ezúttal sikerült kicsalni magából egy pártatlan mosolyfélét is, amely inkább tűnt diplomatikusnak, mint őszintének.

- Maga nem ideges – mért végig újra, és azon kaptam magam, hogy elgondolkozom, valószínű szintén a ruházatomat vizsgálja, és a tipikus kelet – európai vonásokat keresi rajta, s rajtam.

- Okom lenne rá? – válaszoltam reflexből, de ez már csak olyan pszihomókus vonás: ha szokatlan a helyzet, kérdezz azonnal vissza.

- A legtöbben kissé szoronganak, ha egy ismeretlen, külföldi vendégük érkezik – felelt, és még szélesebbre húzta a száját, láttatni engedve tökéletes fogsorát, amelyen fogadok, hogy hónapokat túlórázott valami agyonfizetett orvoskollégám. – Pláne vasárnap délelőtt – tette hozzá, s az agresszív kezdés ellenére meg kellett állapítanom, hogy kifejezetten jóképű.

- Nos – mosolyodtam el én is (az én fogsorom ugyan csak az egykori rendszeres iskolafogászattól volt hibátlan, amelyekre, mint meganyi korombél utáltam és egyben féltem eljárni, de valljuk be, meg volt az eredménye, ráadásul akkor még ingyen volt) – Amennyiben nem ön a Terminátor, azt hiszem nincs okom félni. Bár ha sejtéseim beigazolódnak, akkor inkább mister Bondot kellet volna mondanom.

Itt hallgattunk egy sort, s egymás szemébe nézve méregettük a másikat pár pillanatig, amely a külső szemlélőnek talán másodpercekben, ám számunkra igen komoly, és mély percekben volt kifejezhető. A mérkőzés még sehogyan sem állt, ám a játékosok már lassan kifutottak gyepre. Magyarország – Anglia, vagy Anglia – Magyarország, ahogy tetszik.

- Nem tévedett – ingatta a fejét, miközben akaratlanul beharapta egy pillanatra alsó ajkait – egy londoni alapítvány megbízásából jöttem el önhöz.

- Tudja, - mondtam, és eltoltam magam a kommunista ipar remekművétől, s megnyugodva konstatáltam, hogy látogatóm kissé megrezzent, hiszen így némileg közelebb kerültem hozzá – ha nem haragszik rágyújtanék, mert erre már nagyon vágyom, ennyi mérges diáktekintet után – s farzsebemből előhalásztam ódon cigarettatárcámat – Zavarja a füst?

- Ami azt illeti igen – dőlt hátra várakozón, és keresztbe fonta karjait a melle előtt. Mosolya egy szemvillantás alatt eltűnt az arcáról, helyet hagyva maga után kutakodó vizslatekintetének, csak valamivel kevesebb lelkesedéssel, és bájjal.

- Akkor kinyitom az ablakot – fordítottam neki hátat (ennek feltételezem, szintén nem örült) s lassan meg is tettem, amiről az imént beszéltem, majd a párkányra ültem, s a lábaimat lógázva kedélyesen a számhoz emeltem cigarettámat – Az a cikk miatt keres, nemde? – ismét megrebbent egy pillanatra – Tudja, szívesen tippelnék, de attól tartok nem ismerem megfelelő mélységgel hazája belügyi szerveit… Szóval, mit találtak?

- Egyenlőre még semmit – simogatta végig az állát többször egymás után, majd megrázta a fejét – Egészen egyszerűen kíváncsiak vagyunk, arra, mit gondol egy bizonyos témáról, amely megjelenik a tanulmányában is, amelyet a Science Daily néhány éve leközölt Csupán, a véleményét kérjük.

- Nem is tudom – ügyetlenkedem egy gyufával, ami szintén a magyar ipar remeke volt, ám így néhány évtized távlatából már korántsem működött olyan megfelelően, mint elődei - ha egy dologról beszélünk, akkor itt adódna egy kérdés nemde? – ám nem kérdeztem semmit, így hát ő sem válaszolt, noha láthatólag megértette, mire céloztam.

- A dolgozata, amelyről szó van – mondta rosszul leplezett nyugodtsággal (nem kerülte el figyelmemet, ahogy kezei kissé ökölbe szorulnak, és hüvelykje körmével, rövid, ideges kaparó mozdulatot végez újbegyein) - valóban feszeget néhány igencsak kényes kérdést. Fontos kérdéseket, ami a kutatásainkat illeti.

- Remek – fújtam ki a füstöt – és most miről fogunk beszélgetni?

Az ismeretlen megrázta a fejét.

- Mi, itt és most semmiről. De szeretném meghívni Londonba, hogy egy bizottság előtt is előadhassa érveit. Ha sikere lesz – vonta fel a szemöldökét – többet is megtudhat arról, miért kezeljük ilyen bizalmasan az ügyet. De mindenképen kereshet néhány eurót.

Nem válaszoltam azonnal, inkább újabb, kékes füstbodrokat eregettem a levegőbe, amelyeket aztán a huzat lassan kiszívott mellőlem a szabadba. Néztem a szobámban ezt az idegen embert, aki olyan titokzatosnak próbált látszani, noha minden mozdulata ordítva árulkodott arról, hogy valójában nincs más szándéka, mint hogy kiismerjen engem, alkalmas vagyok –e valamire, amelyet jelenleg mindennél fontosabbnak tart. Egyenlőre legalábbis. Számomra igazán átlátszó volt a viselkedése, pedig nem vagyok egy Schelock Holmes (legfeljebb egy agyturkász, akinek a szakmája a hobbija is, nevezetesen, hogy idegen emberek életében vájkáljon; meglehetősen perverz elfoglaltság, no hiszen). A bíró azonban már megfújta a sípját, és a labda elhagyta a középvonalat, nem maradt tehát lehetősége arra, hogy mérlegelje, vajon az ő csapatánál van-e: utána kellet futnia. Ebben azért bíztam.

- Miből gondolja, hogy megmozgat a pénze, kedves uram? – kérdeztem azután – Ennél, azért nyilván többet tud felmutatni.

- Havi 600 eurónál, biztosan többet. – bólintott végre, először elégedetten, és én hagytam, had menjen végig az ösvényen, amelyre rátereltem. Túl könnyű volt – és mivel feltételezem, tudja, ha a publikáció ügyében jöttem el önhöz, annak nyomós oka van, remélem tehát, hogy, a kíváncsiság is hajtja valamennyire. Nézze – hajolt előre, s a belső zsebébe nyúlt, akár egy hamísítatlan nyugati sztereotípia megtestesült mása (szinte látni véltem, ahogy alakja elhalványul, és egy kövér, cilinderes, szivarozó iparmágnás ugrik a helyére, vastag pecsétgyűrűvel, és gyémántokkal kirakott monoklival, amely lila körvonalakat rajzol szemüregére) – Ezt az ajánlatot nem fogjuk…

- Ajánlott valamit? - vágtam a szavába, és mozdulatába egyszerre, ugyanis emberem megdermedt egy pillanatra, mint aki nem szokta meg, hogy félbeszakítják. Keze elveszett zakója rejtett zsebében, s egy komikus pillanatig felvillant előttem, ahogyan gyors egymásutánjában különböző tárgyakat ránt elő belőle (pisztolyt, luftballonokat, egy fehér nyuszit, csomókba kötött, színes selyem zsebkendőket), akár egy rosszul sikerült bűvész. A gondolatra elmosolyodtam, s ezzel megtört a varázs, s a megakadt mozdulat is folytatódott: egy halványkék boríték került szemeim elé.

- Ebben – tagolta kimérten – egy repülőjegy van, ami merő véletlenségből az én helyjegyem mellé szól, ma délutánra. És merő véletlenségből az ön nevére van kiállítva. A jegy retúr, tehát ha nem tudunk közös nevezőre jutni, holnap már ismét a diákjai elé járulhat.

Megcsóváltam a fejem.

- Engem igazán az érdekelne, mi történik akkor, ha holnap szabadságot kell kérnem a dékántól – mondtam.

- Ehhez ma repülőre kell szállnia – felelt az angol, majd felállt a székből, s a borítékot az asztalra helyezte – én négykor indulok. Nagyon remélem, hogy velem tart.

- Értem – bólintottam – addig marad időm megfontolni a dolgot.

- Minden bizonnyal – fintorodott el egy pillanatra vendégem. Valószínű nem örült neki, hogy nem azonnal, itt és most adok választ a számára – Látjuk még egymást – köszönt el bizakodón, ám nem fogta meg a kezem, csak a magasba emelte a sajátját, bucsuzásképpen.

- Talán – hagytam jóvá, és nem igyekeztem, hogy kikísérjem a helyiségből.

A férfi vágott egy grimaszt, majd finoman becsukta maga után az ajtót. Nem szokta meg ezt a hangnemet, s minden mozdulatából sugárzott a csalódottság. Feltételeztem, már titkon abba reménykedett, hogy egyedül mehet haza.

Az én célom azonban nem volt egyéb, mint a bizonytalanság érzésének átpasszolása (oh, milyen könnyű az embereket szembe fordítani saját fegyverükkel!), hiszen már döntöttem. Elvégre már önmagában az a tény, hogy a publikációm felkeltette egy alapítvány (ha-ha!) figyelmét, meglehetősen érdekes. Tudván mire is hegyeztem ki az írásműben gondolataim szuronyát, jogalapot formálhattam arra, hogy aggódni kezdjek. Így tehát nem volt lehetőségem komolyan mérlegelni: nem volt mit. Felelőséggel tartozom ugyanis a tanaimért, ami ez esetben hatványozottan igaz, bármit is hitettem el látogatómmal.

Ami aggasztott, az az, hogy valószínűleg nem értették meg őket. Ezért kellet hát útra kelnem.

 

folytatása következik…